VALÓJÁBAN MIT AKARSZ? (ÚJ)
Legtöbbünk tisztában van azzal a véleménnyel, hogy azt kapjuk vissza, amit adunk. Mindazonáltal, amikor a másokkal való kapcsolatainkról van szó, megpróbáljuk ezt a véleményt figyelmen kívül hagyni és nem értelmezni. Ha egy pillanatra megállunk és elgondolkodunk azon a kérdésen: „Mit akarok a leggyakrabban másoktól?”, - leggyakrabban a válasz kettő vagy három dologban fogalmazódik meg: elfogadás és méltánylás, vagy csak helyeslés. Néhány ember ezeket a gyerekkor elsődleges szükségleteiként határozza meg, míg mások „első osztályú drognak” ítélik.
Az elfogadás és a méltánylás gyökerei a szeretetből táplálkoznak. Ha feltétel nélkül adják, mindkettő a szeretet erőteljes kifejeződése. Csakhogy épp ezért paradox módon akadályozhatnak abban, hogy megismerjük az igaz szeretetet és veszélyeztetik a boldogságunkat. Ez a két dolog vajon hogyan vált a két legfontosabb „droggá”?
Az oka arra a tévhitre épül, hogy a szeretet feltétellel együtt jön, és erre már gyerekkorban elkezdjük edzeni a tudatunkat, amikor mindenért visszaigazolást várunk. Ha azt tesszük, amit akarnak (általában a szülők), megörvendeztetjük őket és cserébe jóváhagyást kapunk egy meleg öleléssel. Ha nem azt tesszük, amit akarnak, visszavonják a helyeslést, és nem érezzük ezt a meleg energiát. Ahogy kilépünk a gyerekkorból és belépünk a kamaszkorba, a visszaigazolásra irányuló vágyunk beleolvad az elfogadás és a méltánylás iránti vágyakozásba. Még akkor is, amikor valakitől feltétel nélkül kapunk akár elfogadást, akár méltánylást, jelen lehet egyfajta szorongás, hogy azokat esetleg visszavonhatják, vagy soha nem ismétlődik meg a vágyott érzés. Ezt a játékot, - amire a szüleink gyermekként kiválóan megtanítottak (az érzelmi zsarolás)-, később a barátaink és rokonaink szélesebb körére is kiterjesztettük. Mivel az ilyen érzelmi szükségletnek mindenkinél mások a mélységei, ezért a játszma mértéke is emberről emberre változik. Ha nem kapjuk meg a szokásos és rendszeres visszaigazolást, elfogadást és méltánylást, akkor, mint bármely más drognál, megjelennek az elvonás, szorongás és izgalom tünetei. Az egyetlen módszer a szabadulásra, a detoxikálás folyamata. Nem a test méregtelenítése, hanem a tudatosságé, önmagunké.
- A méregtelenítés első lépéseként ki kell zárnunk a tudatosságunkból azt a tévhitet, hogy a szeretetet másoktól az elfogadás és a helyeslés formájában kell megkapnunk!
- A második lépésben kizárjuk azt az elképzelést, hogy mások helyeslése és tapsa a legnagyobb elismerés számunkra!
Sokan úgy vélik, hogy az egész helyeslés/elfogadás érzelmi szükséglet a természet pszichológiai kérdése. Ennél azonban többről van szó! Valójában ez szellemi kérdés, mert magáról a szeretetről szól. Amikor önzetlenül adunk, minden feltétel és befolyásoló szándék nélkül, akkor az elfogadás, a méltánylás és a szeretet kifejeződik magában a tettben. De ha ezt másoktól akarjuk megkapni, olyan, mintha arra vágynánk, hogy szeressenek. Szeretetet akarunk. Természetesen úgy gondoljuk, hogy ez egy természetes emberi szükséglet. Minden alkalommal, amikor szeretetre vágyunk, bármilyen formában, nem vesszük észre, hogy elnyomjuk a saját szeretetünket. A szívünk olyanná válik, mint egy légyfogó, ahogy mások szeretete után kapkodunk, legyen az önző vagy önzetlen, és közben bezárjuk magunkat és a szívünket. A szeretetünk energiája a saját vágyaink és szükségleteink akadálya mögött stagnál. A legegyszerűbb titok a végső szellemi szabadsághoz az, hogy a szellemi megtisztulásunk utolsó fázisa a tudatos adás. Ez azt jelenti, hogy tudatosan adjuk a méltánylást és az elfogadást másoknak anélkül, hogy bármit is elvárnánk tőlük cserébe.
- Az elfogadás az első, ami teljesen szabad mások mindenféle értékelésétől vagy ítélkezéstől. Ez nem is olyan könnyű, miután egy életet leéltünk az ítéletek feltételrendszerében. Aztán jön mások jelenlétének a méltánylása, függetlenül attól, mit tettek vagy mihez járultak hozzá.
Bármely módszer esetében nem az elfogadásunk vagy a méltánylásunk elismerése fontos. Ha így lenne, akkor még mindig a szükségleteink csapdájában vagyunk. Ez egyszerűen a szívünk energiájának a mozgása egy olyan irányba, ami ellentétes a vágyainkkal és a szükségleteinkkel. Ez a szeretet ereje és tápláléka. Amit másoktól remélünk, semmi ahhoz képest, amivel legbelül rendelkezzünk. Azzal, hogy szeretetet adunk, megszabadítjuk önmagunkat a szeretet akarásától. Valamit visszakapunk, jutalmat, de nem másoktól. Belső jutalomként tér vissza hozzánk, amit úgy neveznek: szabadság a vágyaktól, a szükségletektől és a függőségtől. Minden érzelmi függőség és szorongás fokozatosan megszűnik. A bizonytalanság, - ami abból fakad, hogy nem kapjuk meg mások helyeslését, elfogadását vagy méltánylását -, elszáll. Helyette a végső bizonyosság jelenik meg, ami abból a felismerésből születik, hogy mi magunk vagyunk a szeretet. Annak érdekében, hogy kiterjesszük az elfogadást és a méltánylást másokra, először is meg kell gyógyítanunk önmagunkat az öreg és gyakran szubtilis bevésődésektől. Ezt követően, bármi is jöjjön vissza a másiktól, legyen az elfogadás vagy elutasítás, már nem lesz képes bizonytalanná tenni, és ha ellenállást vagy elutasítást tapasztalunk, akkor sem kerülünk a befolyásuk alá és nem válunk zavarodottá… végre.
*****
MI AZ, AMI MOZGAT? (ÚJ)
A kapcsolat a motiváció és a lelkesedés között nyilvánvaló. Amikor lelkesek vagyunk, egyúttal motiváltak vagyunk. Nem vagyunk túl izgatottak, de tudatosan cselekszünk pozitív és proaktív módon. De valójában mi az, ami mozgat bennünket? És ez az erő fenntartható vagy csak egy ideiglenes energiahullám, amiből aztán törvényszerűen visszazuhanunk– a legjobb esetben egy komfortzónába vagy a legrosszabb esetben apátiába?
Tedd fel magadnak a kérdést: Mi az, ami mozgat? Miért kelsz fel az ágyból és még ennél is jelentőségteljesebb, hogy melyek az első gondolataid, amikor felébredsz? Azok mindig jól mutatják, hogy milyen a lelkesedés és motiváció szintje a következő napra. Néhány évvel ezelőtt egy felmérést készítettek az USA-ban. Megkérdezték a munkáltatókat, hogy szerintük a munkavállalókat mi mozgatja, mi motiválja? A lista tetejére a pénz került. Aztán megkérdezték a munkavállalókat, hogy valójában mi motiválja őket és azon a listán a pénz az ötödik helyre került. A lista tetején az elismertség, a méltánylás szerepelt. Ha megkérdeznek olyan embereket, akik a bevételüket inkább feláldozzák, és egy olyan munkát választanak, aminek kevesebb az anyagi vagy pénzügyi vonzata, akkor a legtöbb esetben azt mondanák, hogy fontosabb, hogy a munkának legyen valami jelentése és értelme. Mindez emlékeztet a régi kérdésre, hogy a motiváció ösztönös, vagy excentrikus? A motiváció belülről vagy kívülről jön?
A hiedelem, amit az oktatás, a kultúra és a társadalom belénk ültetett, hogy a motiváció kívülről jön. Általában egy sikerorientált életet azzal mérnek, hogy milyen az elismertség, az elérés, a felhalmozás, arra tanítanak bennünket, hogy az önbecsülésünket és önérdemességünket olyan külső források alapján határozzuk meg, mint a kapcsolatok, az elismertség, a vagyon, stb. A legtöbbünk ezért egy világi gazdagságból és hírnévből szőtt álruhát ölt. Ugyanakkor egy idő után észrevesszük, hogy ez a fajta lelkesedés és motiváció kihűl, amit az a kijózanodás követ, hogy egy ilyen élet mennyire felszínes és sekélyes. Ezt követi a kiégés, és az egyén úgy érzi, hogy nyomás nehezedik rá, hogy valamit elérjen. Néhányukat eléri a cinizmus, akik eközben látják, hogy a külső motivációt nem lehet hosszútávon fenntartani és az ilyen élethelyzet általában sírással vagy rosszabb esetben klinikai depresszióval végződik. És ennek az oka egyetlen egy szóban rejlik: érzelem, emóció.
A szó latin gyökere a mozgás – motus anima –, ami azt jelenti, hogy - szellem, ami mozgat minket-, az energia, ami mozgat minket. Ez a gyökere a motiváció szónak is. Amikor azt kérdezzük, hogy mi az, ami motivál téged, akkor a kérdés arra vonatkozik, hogy mi az, ami mozgat. Mi az, ami a tudatosságodat mozgásba hozza? Vagyis az én mit tesz azért, hogy motiválja, mozgassa önmagát? Van-e bármi másra is szükség, mint önmagunkra ahhoz, hogy motiváljuk önmagunkat?
Amikor valami külső dolgot használunk, hogy az motiváljon bennünket, akkor kialakul a függőség. Amikor a vágyak motiválnak, vagy az, hogy valamit el akarunk érni a hírnévért, elismerésért, akkor ebbe rögtön beépül a félelem érzése. A félelem, hogy nem fogjuk elérni, amit kívánunk. Vagy megbukunk. Azonban a félelem és a lelkesedés olyan, mint az olaj és a víz, azokat nem lehet összekeverni. Vagy még pontosabban, azok olyanok, mint a tűz és a víz. A félelem teljesen kiszárítja a szellemet. Bár első látásra lehet, hogy életteli, de mégis a motiváció, amit a félelem irányít, egy idő után kifárad. Az adrenalin olyanná válik, mint egy drog és nagy a valószínűsége a későbbi teljes kimerültségnek és kiégésnek.
Kérdezzetek meg bárkit, aki határidőre dolgozik és a legtöbben a saját szenvedélybetegségeikről fognak beszélni! Nagyon ritkán érzik magukat boldognak anélkül, hogy ne lenne valami külső stimuláció. Azonban amikor bennünket bármilyen külső dolog motivál, akkor a ragaszkodás kialakulása elkerülhetetlen és ahol megjelenik a ragaszkodás, ott végül a veszteség érzése is felbukkan, hiszen mindig nem kaphatjuk meg a külső motiváló „anyagot”. Emiatt csalódás, szomorúság alakul ki bennünk, amit végül a harag követ. Nem számít, hogy mihez vagy kihez ragaszkodunk, mindkettő felmerül: az aggodalom (a veszteség félelme) és az elkerülhetetlen veszteség (a szomorúság), és aztán a hibáztatás (a harag). Ha mi magunk nem válunk felvilágosulttá ezekben a belső dolgokban, akkor az ilyen érzéseknek a rendszeres megteremtése és felmerülése elégedetlenséghez, boldogtalansághoz vezet, a legrosszabb esetben depresszióhoz. Aztán felkelni az ágyból – egyre nehezebbé és nehezebbé válik.
Tehát összefoglalva: amikor azt gondoljuk, hogy a motiváció kívülről jön, és ezért onnan várjuk, akkor nem csak arra vállalkozunk, hogy az életünket önmagunkon kívül éljük, de egy idő után azt vesszük észre, hogy a függőség állapotába kerültünk, ahogy mindig csak a külső stimulációkat keressük, azt gondolva, hogy azok mozgatnak minket. Ezzel a tudatosságunk energiáját a szomorúság, a félelem és a harag emócióiba visszük. Valójában ennél nincs jobb módszer arra, hogy elnyomjuk és szabotáljuk a saját lelkesedésünket, és ezzel elveszítsük önmagunk motiválását! Nyilvánvaló, hogy a legtöbbünk azt tanulta, hogy így kell élni. Arra tanítottak minket, hogy valaminek motiválnia kell minket a világban, és ez a valami nem bennünk van. Talán ez az oka annak, hogy az elégedettség és az öröm szintje ingadozik bennünk és úgy gondoljuk, mintha ez az irányításunkon kívül esne.
Milyen alternatíváink lehetnek? Van egy másik módszer? Ha az excentrikus kevésbé hatásos, akkor mit jelent az ösztönös motiváltság? Mi az, ami belülről motivál minket? Amikor feltesszük ezt a kérdést, sokan akkor kezdik el felismerni, hogy milyen keveset is tudnak arról, hogy mi játszódik le a tiszta, belső tudatosság állapotában. Önmagunk motiválásának a titka nagyon egyszerű. Mindannyian közel vagyunk a válaszhoz, és mégis elszalasztjuk a megoldást.
Az ösztönös motiváció titka egyetlen egy dologban rejlik, amit minden emberi lény mindig tesz. Ez a gondolkodás, más szóval a teremtés folyamata, vagyis a teremtőnek lenni állapota. Valaha is észrevettétek, hogy a legmélyebb elégedettség az életben nem valami elérése után keletkezik, de a teremtés folyamatában? Hogy mennyire vagyunk megelégedettek, ezt láthatjuk, felismerhetjük abban: amikor elégedettek vagyunk egy alkotási folyamatban, soha nem nézzük az órát, nem foglalkozunk az idő múlásával. Önmagunkat teljes szívvel átadjuk annak, amit megteremtünk, amit formálunk, amiben kifejezzük önmagunkat. Minden emberi lény született teremtő. Sajnos a nevelés, a felvett szokások a legtöbb esetben elnyomják ezt a legmélyebb, benső, ösztönös motiváló tényezőt. Emiatt inkább azt tanuljuk meg, hogy hogyan váljunk fogyasztókká és nem azt, hogy legyünk teremtők. És a fogyasztás mindig a teremtés ellentéte.
A saját kreativitásunk legmélyebb forrása a szív impulzusa, vagyis az a szándék, hogy másokkal összekapcsolódjunk, hogy szeretet legyen a tevékenységben. Amikor összekapcsolódunk, együtt teremtünk. Az együttes teremtés lehet, hogy fizikailag nem nyilvánul meg, de mégis ott a kapcsolat, ami a szereteten, a bölcsességen, nyitottságon alapul, ami elfogadja és átöleli mindazokat, akik belépnek ebbe a térbe. Az emberi szív ilyen fajta mozgását nem a fogyasztási vágyak mozgatják, hanem az a természetes vágy, hogy másokkal összekapcsolódjon. Ez az a szellemi pulzus, ami minden emberi lény tudatosságát mozgatja. Ugyanakkor nagyon sokszor elnyomjuk a saját külső vágyaink és függőségeink által.
Amikor valamilyen meditációs technikát gyakorlunk, akkor megtanuljuk, hogyan maradjunk csendben, hogy meghallgassuk a szív pulzusát és kövessük annak a hívását, hogy a szívünk mozgasson minket. Amikor a gondoskodás, a tudás, a mások megértésének természetes szándéka mozgat bennünket, akkor együtt teremtünk egy olyan világot, ahol a szépség és igazság látható, érezhető és élhető. Mert mi minden emberi lény életének a lényege? Hogy megteremtse a saját életét, megteremtse a saját utazását egy életen keresztül, és ezáltal másokkal együtt teremtse meg minden élet lényegét, amit közösségnek hívunk.
*******
HOGY ÉLEK - MOST? (ÚJ)
Létezik egy régi kérdés, amely kihívásra serkenti életünk alapját és azt, ahogyan élünk:
Fizikai lény vagy, aki egy egyszeri szellemi tapasztalattal rendelkezik vagy szellemi lény vagy, gyakori fizikai tapasztalattal?
A legegyszerűbben kifejezve, anyagi életet élünk vagy szellemit? A kettőt össze lehet kapcsolni? Attól függ, hogy mit értünk a szellemi alatt, mivel a szellemiség nem egy vallás, és kevés köze van a spiritualizmushoz. Sokan úgy hiszik, hogy lehetnek egyszerre materialisták és szellemiek, de ez bizonyos fajta zavarodottságot és feszültséget teremt. Amikor materiális életet élünk, megtanuljuk, hogy a körülöttünk lévő fizikai világgal azonosítsuk önmagunkat. Ennek következményeképpen megteremtjük a saját emocionális zavarainkat (szomorúság, harag vagy félelem), melyeket mi magunk váltunk ki, nem pedig különféle események vagy körülmények, amik a saját ellenőrzésünkön kívül esnek.
Amikor viszont szellemi életet élünk, nem azonosítjuk önmagunkat külső dolgokkal. Ezért az anyagi világ eseményei nem hatnak ránk hátrányosan, mert felismertük és elfogadtuk, hogy a fizikai világban minden állandóan változtatja a formáját, makro- és mikro szinten egyaránt. Az állandó változás az anyagi valóság természete. Ám ez nem a MI valóságunk! A szellem nem változtatja meg az alapvető formáját, hiszen fizikai értelemben alaktalan! A szellemi élet lényegének két dimenziója van. Az első, miközben a szellem megeleveníti az anyagot és rajta keresztül kifejezi önmagát, használva az anyagi világot, mindvégig tudatában van, hogy nem-anyagi. Tudatában van, hogy nem része az átalakulás folyamatának és a romlásnak, amely most végbemegy a fizikai világban, nem tárgya a „minden változó” törvényének. Másodsorban, ott van annak a felismerése, hogy nem nekem van egy szellemem, hanem én egy szellemi és tudatos lény vagyok, nem pedig egy szilárd anyag! Lélek vagyok és nem a test!
Ha önmagunkat léleknek tekintjük:
a) azt látjuk, aki bennünk lakik,
b) látjuk a többi megtestesült lelket magunk körül (család, barátok, stb.),
c) magát a világot is másként látjuk.
Ez a felfogásbéli szemléletváltás az, ami meghatározza a változást a fizikaiból a szellemi felé. Amint a felfogásunk szellemivé válik, ez mindent megváltoztat, minden szinten. Arra késztet, hogy a korábbitól nagyon eltérő életet éljünk és gyökeresen más válaszokat fogalmazzunk meg a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban. Például, amikor elmozdulunk a fizikai létről a szellemi felé, a kapcsolataink négy alapvető szintjén a következő változásokra és azok hasznos következményeire fogunk figyelni:
Önmagunk
Ha többé semmivel sem azonosítjuk önmagunkat a fizikai világból, automatikusan visszaállítunk egy mély, belső szabadságot. Ez a szabadság megadja, hogy megváltoztassuk az érzelmi reakcióinkat és lecsökkentsük a stressz érzését, ha körülöttünk valami - beleértve a saját testünket is -, megváltozik. Ez nem azt jelenti, hogy nem gondoskodunk a testről, amit elfoglalunk. Sőt! Az önmagunkról, mint szellemi lényről alkotott tisztább felfogás és tudatosság nagyobb érzelmi stabilitást teremt, ami aztán sokkal gondoskodóbbá tesz bennünket a testünkkel és minden más fizikai formával kapcsolatban a világban (a gondoskodás ebben az értelemben nem egy érzelmi állapot, hanem egy szerető szándék!)
Mások
Amikor a felfogásunk másokkal kapcsolatban is szellemi, a körülöttünk lévőket is más megvilágításban látjuk. Ők is szellemi lények a saját belső utazásuk és fizikai életük során. Ez gyengíti a ragaszkodásunkat a formáikhoz és személyiségükhöz. Ez az attitűd megengedi, hogy szellemileg össze tudjunk kapcsolódni és egy tisztább, igazabb szeretetet tudjunk közvetíteni. A szeretet és a ragaszkodás nagyon különböző! Az egyik nyitott, míg a másik zárt, az egyik felszabadít, míg a másik fogva tart. Másokra szellemi lényekként tekintve, attól a szokásunktól is felszabadulunk, hogy bárkit megbélyegezzünk a bőrtípusa, a vallása, a nemzetisége, a foglalkozása, stb., alapján Lecsökkenti, sőt megsemmisíti az irigységet, az ellenségeskedést és a konfliktust.
Bizonyos dolgok
Amikor a szemléletünk szellemi, fokozatosan le tudjuk csökkenteni, majd teljesen véget vetünk a vágyainknak, hogy fizikai dolgokat birtokoljunk. Ez kigyógyít abból a bizonytalansági érzésből, ami annak az eredménye volt, hogy fizikai dolgokra építettük az önbecsülésünket és az önértékelésünket. Miközben használjuk és tiszteljük az élet alapvető fizikai dolgait, (mint pl. lakás, közlekedés, ruházat, stb.,) többé nem erre építjük a boldogságunkat és jólétünket. Tudjuk, hogy minden fizikai tárgynak tovább kell lépnie. A félelmeink és bánatunk elszáll, és elfogadjuk és átadjuk magunkat annak, amiről tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Csak akkor lehet igazi ellazulás, amikor teljesen világosan felismerjük, hogy semmi fizikait nem veszthetünk el!
A tágabb világ
Ha képes lennél nyugodtan ülni és a virágokkal és fákkal teli kertet szemlélni egy éven át, hegyekkel a háttérben, látnád az évszakok váltakozását. Nem gondolnál a születés, a virágzás, a romlás és a halál állandó folyamatára. A körülötted lévő szerkezet váltakozó színét figyelnéd, és úgy tekintenél minderre, mint tökéletesen természetes dolgokra. Még a vihar is, ami fákat dönt ki, vagy az áradó folyók szintén csak elmúló események lennének, egy tökéletesen érthető és elfogadható esemény a természet nyers és elementáris világában. Hasonló módon, amikor többé már nem fizikai lényként látjuk önmagunkat, hanem az ébredező tudatosság szellemi fényeként, akkor a világban az emberi élet minden szintjén, minden változásra és átalakulásra, - nem számít, hogy mennyire drámai -, úgy tekintünk, mint természetes dolgokra, miként a természet évszakaira. Az események és körülmények felemelkedését és zuhanását, apályát és dagályát, úgy látjuk, mint az emberi élet drámájának természetesen váltakozó színeit és szerkezetét a Földön. Ez a felfogás és értelmezés a megfigyelő képességünk alapja, és megrázhatatlan marad, bármi is történik, bárhol és bármikor. Ez megengedi, hogy fenntartsuk a belső békénket és ráhangolódjunk a belső bölcsességünkre, kiterjesztve az együttérzést, a gondoskodást, a támaszt, és szellemi fenntartást mindazok felé, akiknek szükségük van rá. Még a nehéz dolgokat is, mint a halált, amely a legnagyobb félelem sokak számára, természetes, elkerülhetetlen és szükséges dolognak látnánk az élet folyamatában.
Átmenni a hídon a fizikai létből egy szellemibb felé, nyilvánvaló kihívás. Ha továbbra is függünk mások jóváhagyásától és elfogadásától, nehéznek fogjuk találni, hogy olyan életet éljünk, ami a többség szokásaival szemben megy. Lehet, hogy a világ várakozik, de nem azokra, akikben nincs meg a bátorság, hogy túllépjenek dolgokon. Néhányan megpróbálják késleltetni a folyamatot azzal, hogy mindkét oldalon és ugyanabban az időben akarnak járni. Egy időre szórakoztató lehet, de előbb-utóbb feszültséget teremt, és mindig ott lesz a megoldatlan és zavaró kérdés: „Ki és mi is vagyok pontosan?”
*******
Megtalálni az egyensúlyt, vagyis középpontban lenni.
Úgy érzitek, hogy egyensúlyban lévő életet éltek? Úgy gondoljátok, hogy az életetekben a prioritások a helyén vannak? A munkátok beleavatkozik az életetekbe vagy az életetek avatkozik a munkátokba? Az utolsó évtizedben nagyon sokat írtak arról, hogy hogyan lehet elérni az élet és a munka egyensúlyát.
Néhányan úgy érzik, hogy az élet arra kényszeríti őket, hogy túl sokat dolgozzanak, ami a kapcsolataik rovására megy a családjukkal és a barátaikkal, míg mások tudatosan feláldozzák a kapcsolataikat a munka érdekében. Néhányakat az ambíció hajt, mások számára ez egy védelem a bizonytalanság ellen, vagy egyszerűen módszer arra, hogy elkerüljenek bizonyos témákat az életükben. Lehet, hogy évek vagy hónapok telnek el, amíg felismerik, hogy önmagukat kizsákmányolják valamiért, amit valójában soha nem tudnak elérni. Azt gondolják, hogy önmaguk megvalósítása és a boldog élet a cselekedeteken keresztül érhető el. Aztán ott vannak azok, akik nagyon kis ambícióval rendelkeznek a világi munkákban, de ugyanakkor van bennük egy csendes bűntudat, és úgy érzik, hogy képtelenek normális életet élni ott, ahol a munka megszállottjai és az ambíciófüggők veszik körbe őket. Azt gondolják, hogy biztos van valamilyen hiba bennük. És vannak néhányan, akik viszont úgy gondolják, hogy a munka szükséges rossz, amit tolerálni kell ebben a korban.
Azok, akik viszont kiegyensúlyozott életet élnek, az életet egészként látják, nem gondolják, hogy az különböző részekből tevődik összes. Mindig a megfelelő figyelmet és időt szánják arra, amit a szituáció megkíván, és képesek mindig visszatérni a saját középpontjukba. Egy ilyen személy soha nem érez bűntudatot amiatt, hogy hogyan töltötte az idejét. Soha nem látja úgy önmagát, hogy pazarolná vagy elvesztegetné az idejét. Ők tudják, hogy értéket adnak mindannak, amire a figyelmüket összpontosítják. Aki egyensúlyban van önmagával, annak a szándéka mindig az adás. Önmagukat mindig az energia forrásának látják, képesek arra, hogy átadják, amivel rendelkeznek, mindenkinek és mindenhol. Ez az energia, különböző formákat ölthet. Idő, figyelem, bölcsesség, támasz, gondoskodás, tanácsok. Egy ilyen személy nem rendelkezik elvárásokkal és a boldogsága nem attól függ, hogy az esetleges vágyak teljesülnek, vagy nem. Egy ilyen személy tudja, hogy az adás és a megosztás az alap, hogy önmagát feltöltse erővel, és teljessé váljon. Az életet ajándékként, lehetőségként látja, hogy kreatív és együttműködő legyen másokkal, és eljátssza az élet nagy kalandját. Egy ilyen személy a saját belső értékei szerint éli az életet, ami a szeretet, a gondoskodás, a könyörület és az öröm. Képes arra, hogy stabil és koncentrált maradjon még a kaotikus helyzetekben is, amikor kihívásokkal kell szembenéznie.
A belső értékeket soha nem lehet elveszíteni, azokat nem lehet ellopni, míg a felvett értékeink sérülékenyek. Egy ilyen személy nem keresi, kutatja mások visszaigazolását, az öntisztelete és önbecsülése belülről táplálkozik. Egy ilyen személy belülről él és nem a külvilágból. Egy ilyen személy felismerte, hogy egy teljes és boldog életet élni nem olyasvalami, amit ki lehet erőszakolni, vagy mások által lehet megformálni. Annak a szívből kell jönnie. Nem a testünk szívéből, de a létezésünk szívéből.
********
Szabadulj meg a stressztől
Az utolsó évtizedben lavinaként zúdulnak ránk a tudásunkat és bölcsességünket növelő módszerek, hogy az életünket sikeresebben és boldogabban éljük. Könyvek, szemináriumok, workshopok, DVD-k, CD-k sokasága árasztotta el a szellemiség és az önfejlesztés területét. Azonban bármelyik módszert is választjuk életünk jobbítására, egy témakörbe mindegyiknél beleütközünk, - a stressz alóli szabadulásba. Stressz-mentes életet élni nem könnyű. Ezt a célt csak akkor érhetjük el igazán, amikor a felismertünk és helyreállítottunk három alapvető igazságot a stresszel kapcsolatban:
1. A stressz a fájdalom és a kényelmetlenség érzésének egy formája, ami azért jön, hogy figyelmeztessen arra, hogy valamit változtatni kell.
Minden fájdalom, szenvedés és kényelmetlen érzés egy hírnök, amely azt üzeni, hogy valamit meg kell tanulnunk. Például, ha egy széken ülünk és a test azt az üzenetet küldi, hogy kényelmetlen, mit teszünk? Megváltoztatjuk a helyzetünket. Nem fordulunk a székhez azt mondva, „Csúnya, csúnya szék, te vagy az, aki a kényelmetlenséget okozod!” Ha a tűzbe tesszük a kezünket, mit érzünk? Nyilvánvalóan fájdalmat. Mit tanulunk ebből? Soha ne rakjuk a kezünket a tűzbe, és nem is tesszük. A leckét hamar megtanuljuk, és a viselkedés hamar megváltozik. A stressz tehát egy hírnők és nem társ.
2. Mi teremtünk minden mentális és emocionális stresszt
Ez az igazság ahhoz a hitrendszerhez kapcsolódik, amihez már gyermekkorunkban alkalmazkodunk, beleértve azt a tévhitet is, hogy más emberek felelősek a saját stresszünkért. Könnyedén megfeledkezzünk arról, hogy nem egy másik személy, vagy a határidő, vagy a körülmények okozzák a stresszt, hanem az, ahogy reagálunk ezekre. A mi válaszunk tartalmazza a stresszt. Azonban míg ezt megérteni könnyű, gyakorolni kihívást jelent, főként miután egy életen át a szenvedésünket másokra vetítettük. Például, az autóddal egy fontos találkozóra igyekszel és az előtted lévő autó vezetője nagyon lassan halad egy egysávos, kanyargós úton. Nincs rá mód, hogy leelőzd. A helyzet irritálni kezd, majd frusztrálni, végül határozottan dühössé válsz. Fáj, mert stresszes vagy. Ki teremtette a fájdalmadat? Te! Mit tanultál? Egyáltalán semmit. Miért? Mert, mint sokan mások a 3 tanult tévhithez ragaszkodsz, ami meggátolja a reakció megváltoztatásának képességét. Első tévhit: rendben van, ha mérges vagyok, ez természetes, ez egy normális válasz az ilyen helyzetekben. Sőt, ez anyut és aput is kihozta a sodrából! Második tévhit: az előttem utazó autóban ülő személy az, aki felmérgesít! Természetesen ez nem igaz! A haragunkat teljes mértékben mi teremtjük. Harmadik tévhit: a függés a stressztől. Közülünk néhányan egyszerűen hozzászoktak a harag okozta szenvedéshez, az ugyanis egy gyors ütést mér az adrenalin szintünkre, ami élénkebbé tesz egy rövid időre. Az előttünk haladó autó csak egy jármű, de mi kifogást gyártunk belőle, hogy így 2 kémiai stimuláló anyagot hozzon létre a testünkben, a kortizont és az adrenalint.
3. A stressz NEM az élet természetes része
Megtanulva, hogy a stressz azzal a csomaggal jár együtt, amit életnek nevezünk, egyszerűen csak elfogadjuk a szenvedést, és csak egy keveset vagy egyáltalán nem teszünk semmit, hogy felszabadítsuk alóla magunkat. Sokan még büszkék is a stresszükre, és még halljuk is, hogy versenyre kelnek azért, hogy még stresszesebbek legyenek, mint mások! A stresszt tartják természetesnek. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az érzelmek, melyek a stresszünket táplálják pl. szomorúság, harag, félelem, természetesek, miközben az igazság az, hogy ezek mind jelek arra, hogy elvesztettük a belső kapcsolatunkat az igazi természetünkkel, ami békés, szerető és elégedett.
Ha egy pillanatra megállunk és elgondolkozunk azon a stresszen, amit megtapasztalunk, észre fogjuk venni egyik-másik érzelem jelenlétét. Ha tudatában vagyunk a pillanatnak miután a harag (irritáció vagy frusztráció) elmúlt, észrevesszük az emóciót is, ami a haragot megelőzi. Lehet, hogy csak néhány pillanatig vagy percig tart, de mindig ott van. Ezt hívják szomorúságnak. A haragot mindig megelőzi a szomorúság. És a szomorúság a veszteség érzetéből fakad, amikor valami nem úgy valósul meg, ahogy mi szeretnénk. A szomorúság változik haraggá, ahogy valakit vagy valamit okolni kezdünk a veszteségünk miatt. De a harag sem tart sokáig, hanem előbb-utóbb félelemmé alakul át – attól való félelem, hogy valamilyen esemény esetleg még egyszer megtörténik. Sőt, az egyik leggyakoribb stressz az aggodalom. Az aggodalom nem más, mint félelem, hogy valami veszteség érhet, melyet kivetítünk a jövőre. Ha kellően félünk attól, hogy valamit elveszíthetünk, meg is fog történni, és visszatérünk a szomorúságba. Megteremtjük és megéljük a stresszel teli érzelmek ciklusát, egy érzelmi hullámvasutat, ami le-föl és körbe-körbe megy. A Szenvedések Ciklusának csapdájába esünk, anélkül, hogy tudatában lennénk, hogy csapdában vagyunk.
Létezik egy módszer, hogy szabaddá váljunk minden egyes ilyesféle érzelemtől, de ez bizonyos felismeréseket kíván! Bár ezeket a megoldásokat ki lehet fejezni szavakkal, de azok nem képesek erőt adni a stressz, vagyis a szomorúság, a harag, a félelem megteremtése szokásának megváltoztatására addig, amíg nem ismerjük fel az igazságukat önmagunk számára. Az alapvető három „lehetséges igazság” a következő – s ahogy a régi mondás tartja, az igazság szabaddá tesz, ám csak akkor, ha igaznak érezzük önmagunkra nézve!
1. Szabaddá válás a SZOMORÚSÁG családtagjaitól (depresszió, melankólia és reménytelenség)
Lehetséges igazság: semmid sincs, és nem veszíthetsz el semmit, mert valójában semmit és senkit sem birtokolsz. Semmi nem az enyém. Könnyű elmélet, de a gyakorlása nagy erőpróbát kíván, mivel eddig mélyen abban hittünk, hogy dolgokat birtoklunk, melyek a mi tulajdonunk. És most, ha végigtekintünk az életünkön, láthatjuk, hogy bárki és bármi, ami jön, az el is megy. Ennek így kell lennie, mert ez az élet rendje. Semmi nem maradandó. Ha valóban felismerjük, hogy nincs vesztenivalónk, és semmi és senki nem az enyém, soha nem tapasztaljuk meg újból a bánatot vagy a szomorúságot. Még a legszeretettebb személyek eltávozása sem fog könnyekre fakasztani, de örök hálát érzünk azért az ajándékért, amit a társaságuk jelentett. Csak ennek megértésekor kapjuk meg a képességet, hogy tovább lépjünk az életünkben, és ez segíteni fog.
2. Szabaddá válás a HARAG családtagjaitól (irritáció, frusztráció, neheztelés, irigység, düh)
Lehetséges igazság: nem tudjuk az ellenőrzésünk alatt tartani a múltat vagy másokat, és nem ők a felelősek a boldogságunkért. A harag mindig annak az eredménye, hogy elvárjuk másoktól, hogy valamit megtegyenek, ami minket boldoggá tesz, aztán megpróbáljuk megváltoztatni a múltat és másokat, ami persze a lehetetlennel egyenlő próbálkozás. Ez az oka annak, hogy amikor megharagszunk, orvosilag elmebetegek vagyunk. Attól a ténytől eltekintve, hogy kitörünk (az érzelem ural bennünket) és irracionálisak vagyunk, az átmeneti elmebajunk oka, hogy megpróbálunk megbirkózni a lehetetlennel. Ez szerencsére csak futólagos, mivel lehetetlen állandóan haragosnak maradni. Amikor ezt felismered, és többé nem igyekszel megváltoztatni azt, ami már megtörtént, sem másokat, soha nem fogsz ismét haragossá válni.
3. Szabaddá válás a FÉLELEM családtagjaitól (szorongás, feszültség, aggodalom, pánik, terror)
Lehetséges igazság: a félelemre gyakran úgy utalnak, mint egy hamis tapasztalatra, ami igaznak látszik – ami azt jelenti, hogy rosszul használjuk az elképzelés képességét, elképzelünk egy lehetséges jövőbeli veszteséget és azt felruházzuk a jelen állapottal. Lehet, hogy valamilyen tárgyat, egészséget, komfortzónát elveszíthetünk, és ez a lehetőség stresszel bennünket. Ez egyszerűen csak aggodalom. Ahelyett, hogy a lehetséges legrosszabb kimenetelt képzelnénk el, megfordíthatjuk a gondolkodásmenetünket, és elképzelhetjük a legjobbat, ami pozitív. Annak ellenére, hogy az érzelmi szenvedéseink üzenethozója azt sugallja, hogy valamin változtatni kell, gyakran elcsodálkozunk azon, hogy semmi nem változik! Ilyenkor figyelmen kívül hagyjuk az üzenetet, vagy elhallgatatjuk az üzenethozót, és a stressz, amit teremtettünk, folytatódik. Végül olyan erősen azonosítjuk önmagunkat a szenvedésünkkel, hogy szinte kényelmetlenül érezzük magunkat, ha nyugodtak vagyunk (van egy kis bűntudatunk). Ez az a pillanat, amikor azt kezdjük gondolni, hogy akkor vagyunk boldogok, ha boldogtalanok vagyunk. Ez egy kimondottan bizarr módja az élet megélésének.
Végül, összefoglalásként és emlékeztetőül egy mai ima, ami segít elérni a stressz-mentes életet: „Isten megajándékozott higgadtsággal, hogy elfogadjam azokat az embereket, akiket nem tudok megváltoztatni; bátorsággal, hogy megváltoztassam azt az egyet, akit tudok; és bölcsességgel, hogy felismerjem, hogy az én vagyok.”
********
Türelmes vagy beteg vagy?
Az elfoglalt emberek rohanó életet teremtenek. És az elfoglalt élet azt az érzetet kelti, hogy az élet folyamatos rohanás, ahol a várakozás soha nem merül fel lehetőségként. Egy idő múlva elfoglaltságunk fárasztó természete késztet arra, hogy megálljunk és elmélkedjünk, meghalljuk a belső hívást egy lassúbb tempóra, érezzük a kikapcsolódás utáni vágyat, és felismerjük a szünet igényét ebben a versenyben.
A türelem egyike azon erényeknek, ami segít egy pillanatnyi aggodalmat átalakítani csendes ellazulássá, a mentális rohanás nyugtalanságát lágyan áramló folyóvá, amilyen az élet valójában lehet. Egy türelmes ember jelenlétében a nyugalom aurája vesz minket is körbe, ahogy a rohanás mentességük nyugodt fénye maga felé húz. Még akkor is, ha elfoglaltak, az elfoglaltságuk minősége mégis türelmet áraszt. Lehet, hogy ők is hallották Emerson tanácsát: „Alkalmazzátok a természet nyugalmát: Annak a titka a türelem”. A természet majdnem mindig „türelmesen elfoglalt”, látható vagy láthatatlan módon. Játszottátok-e valaha is a várakozás játékát? Valaha is elterveztétek, hogy most nem siettettek valamit, mert valahol legbelül tudjátok, hogy minden a legnagyobb rendben fog lezajlani a megfelelő időben? A mellettünk élő öregebbek és érettebbek megteszik ezt. Valaha is elhatároztátok, hogy nem fogtok rohanni, felismerve, hogy nem tudtok hamarabb odaérni, mint ahogy a közlekedés megengedi, és nem tudjátok kontrollálni, hogy mi kerül az utatokba? Miközben az emberek többsége beismeri, hogy az élet bizonyos területein türelmetlenek, nem sokan tudják, hogyan szabadítsák meg önmagukat a száguldó szorongásaiktól. Néhányan azt mondják, hogy ne jó türelmetlennek lenni, hogy még türelmesebbek akarnak lenni, - az egyetlen gond az, hogy azt most és azonnal akarják. Nyilvánvaló, hogy egy kis türelem felhalmozása az életünkben valamennyi türelmet igényel. Tehát, hogyan lehetünk türelmesebbek? Elhatározhatjuk magunkat, hogy türelmesebbekké válunk? Lehetséges, hogy a türelmetlenség állandó veszély, ami összefonódik a személyiségünkkel? Hogyan teremtjük meg a türelmet? Ehhez adunk néhány ötletet.
A vizualizáció művészete: Türelmesnek lenni kreatív folyamat. Magába foglalja a különböző hozzátevők alkalmazását a vizualizáció kezdeti folyamatában. Az első lépés, beismerni és elfogadni, hogy a türelmetlenség nyomai bennünk a saját teremtésünk. Ez nem egy elkésett vonat, vagy egy nem teljesült szállítási szolgáltatás, de mi vagyunk azok, akik türelmetlenné tesszük önmagunkat. Mi teremtettük meg és tartottuk fenn a türelmetlenség szokását, ezért csak mi tudjuk megteremteni és fenntartani a türelmet is. És mint minden teremtésünk, a folyamat a tudatunk kivetítőjén kezdődik el. Itt fogan meg valami, hiszünk benne és próbára tesszük a türelmünket, mielőtt a napi élet színterére lépnénk. Itt teremtjük meg mindkettőt, a türelmesnek lenni érzését és képmását. Annak érdekében, hogy ezt meg tudjuk tenni, sok különféle erőforrásra kell támaszkodnunk önmagunkban.
A Békénk Ereje: Az első erőforrás a „belső béke érzése”. Ez a szívünk békéje, a béke, amit soha nem lehet elvenni tőlünk, de aminek a tudatosságáról gyakran megfeledkezünk. A béke a türelem alapereje. Ha nem tudunk a belső békénkre figyelni, a türelem majdhogynem lehetetlenné válik. A meditáció a távolság nélküli egy másodperces utazás a „szellemi” szívünkhöz (a lelkiismeretünk szívéhez) és a tiszta béke korlátlan ellátója.
Az Elfogadás Bölcsessége: A belső béke csak a szív és a tudat között képes utazni, ha többé nem akarjuk megváltoztatni azt, ami van. Abban a pillanatban, ahogy elfogadunk mindenkit és mindent olyannak, ahogy találtuk, minden ellenállás nélkül, ez a szeretet erejének a pillanata. A szereteté, ami képessé tesz arra, hogy az életet elfogadjuk annak ami, teljes valójában. Ugyanakkor ez egy nagy kihívás sokunk számára, mivel az a jó szokásunk, hogy túl sok időt és energiát pazarlunk el a tudatunkban. Bíráljuk önmagunkat, sietettünk másokat és megpróbáljuk fixálni a világ dolgait, abban a tévhitben ringatva magunkat, hogy ez a mi dolgunk, és hogy képesek vagyunk rá!
Az elégedettség megteremtése: A békénk és az elfogadásunk olyanok, mint két fő szín, amit ha összekeverünk, megteremti az elégedettséget. Nem lehetünk türelmesek, ha nem vagyunk elégedettek önmagunkban, önmagunkkal és a világgal. Ez annak a felismerését is kívánja, hogy csak a „most” létezik. Csak ezt követően fog minden kísértés véget érni, hogy elmeneküljünk a jövőbe vagy elbújjunk a múltunkban.
A Hit Építése: Csak ebben a nyugodt és békés, ugyanakkor dinamikus elégedettségi állapotban, ami nem passzív vagy engedékeny, de éber és elérhető, vagyunk képesek meghallani és érezni a bölcsességet, ami abból az igazságból ered, amit önmagunkban hordozunk legbelül. Intuitív módon tudjuk, hogy minden rendben van, és ez így is lesz. Az életbe vetett hitünk kiemelkedik, mint egy intuitív tudás, ami tudja, hogy minden feltárul a maga idejében.
Az Igaz Szabadság Visszaállítása: Amikor már békések vagyunk, az elfogadás képességével, az elégedettséggel, és az életbe vetett hittel, amiben nincs ellentét, vagyunk képesek meglátni és felismerni, hogy többé semmi nem kell önmagunkon kívül. Ez véget vet a megrögzött vágyaknak, az állandó sóvárgásnak, és megteremti a belső szabadságunk visszaállítását. Semmit nem kell keresni, mivel minden jelen van bennünk. Abban a pillanatban láthatóvá válik minden türelmetlenség a maga valójában, a hit hiánya az univerzumban, az életben, önmagunkban. A türelmetlenség a bizalom hiánya abban, hogy az élet meg fogja mutatni, amire szükségünk van, és amikor szükségünk van rá.
Szándék: Ennek a felismerése a legmélyebb szabadság, jelzi a „szakadatlanul akarok valamit és most” rabszolgaság érzésének végét. A szándékunk átalakul. Mostanra már tudjuk, hogy amire szükségünk van, bennünk van. Az élet többé nem a türelmetlen vágyakozásról vagy elvárásokról szól, de elkezdünk az adásra fókuszálni abból, ami bennünk van. Minden egyes pillanat egy lehetőség, hogy „adók” legyünk az életünk energiájából, nem mint áldozat vagy kötelezettség, hanem mint ajándék. Az idő, a figyelem, a védelem, a melegség, az elfogadás és sok más gesztus, mindegyik igaz ajándékká válik, ami nem igényel semmilyen kiadást és csomagolást. Amíg a türelmünket nem állítjuk vissza, addig az élet a gyógyulás folyamata. Minden pillanatban, amikor megkísérlünk valamilyen eredményt kierőszakolni, az ideges várakozás és elvárások pillanatai csak erősítik és elmélyítik a sebet, amire végül a béke és az elfogadás gyógyító balzsamára lesz szükség. Ez a balzsam a szellemi kenőcs, amit úgy hívunk, szeretet. A szellemi bölcsesség nem jelenik meg a lelkiismeretünk színpadán követelésre. Egy meghívást kell küldenünk a szívünkbe és türelmes várakozásra van szükség, mielőtt választ kapnánk. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy a bölcs és a türelmes tudja, hogy a bölcsesség és a türelem a legjobb barátok és elválaszthatatlan társak.